cOrpus callosum

Negyvenhét mérföld

Csütörtök, reggel 6 óra
Nehogy kipihenve menjek má’ a Con-ra! Még valaki megismeri azt a külsőmet is, ahol nem táskás a szemem, nem szívom egyik cigit a másik után, és nem hallgatok mélyeket egy társaságban, félve, hogy túlterhelt agyam nem találva a szavakat, hülyeségekké összeálló hangok képzésére utasítja a gégefőmet és más hangképző szerveimet. Mondjuk, most kissé más. Munka akadt, - határidős -, ráadásul mióta várok már arra, hogy ilyen munkát kapjak. Ha ez a XXI. század új életritmusa, akkor ez. Inkább, mint embereket kirúgni…
Intermezzo: Aranyos történet a benzinkútnál. A kislány a pult túloldalán épp oly fáradt, mint én. Elérti a rendszámot, mikor az autópálya tikettet veszem. Még szól, hogy ellenőrizzem a kis készüléken, ott előttem, én rá is nyomom az OK-t. Aztán szólok, hogy az az 5-ös az 1-es.
Aranyos. Telefonon sztornóztatja, aztán készít egy másikat. A végén összemosolygunk. Ilyen is van ebben az ebben az országban.(?)
Az M3-as tök jó. Nyíregyházánál már fel lehet menni, aztán csak padlógáz. A „Mi autónk” szárnyakat kap, úgy kell visszább venni a 120-ból. Eszembe jut a vicc, mikor egy Merci állva hagy, amint megelőz.
„Hallod, hogy dübörgünk?” - néz fel a kisegér az elefántra a hídon.

Útközben szól a Sláger. Panaszkodnak, hogy a Balatonnál zuhog az eső. Egy srác hívja őket, mondja, hogy Nyíregyházánál süt a nap. Nem hiszik. Pedig tényleg sütött.
Zoli csörög, megnyugtatom, megyek. Hatvanban vár, megiszik egy sört – mondja – amíg oda nem érek.
Hatvannál autópályáról le, irány a város. Sohasem jártam még ott autóval, be is megyek a forgalommal szemben egy egyirányú utcába. (Ez később a nap motívumának bizonyul, Tarjánban követi még két ilyen akció.) A böhöm nagy fekete terepjáró rám dudál. Ezektől mindig frászt kapok. Nem félek, dühít. A böhöm, nagy, fekete terepjárók megelőznek, letúrnak az útról, beállnak eléd a parkolóba, ahol aztán úgy parkolnak, hogy te még véletlenül se férj el előtte, utána, mellette, vagy épp mögötte, s most tessék, még egy sanszot is adok nekik, hogy rám dudálhassanak: „Mit csinálsz, te senki? Húzzál már félre, te lúzer!”
A lényeg az, Zoli felszedve, így hát irány vissza a 21-es útra. Egy éve nem láttuk egymást, mintha a tegnap történt volna. Ott folytatjuk a beszélgetést, ahol akkor abbahagytuk. Na, ezért szarom le a böhöm nagy fekete terepjárókat!
Tarjánban felhívjuk Ildikót, nem tudjuk, merre kell menni. Tamás irányít telefonon. Tíz perc múlva már a lakásban vagyunk. Otthon érzem magam. Ritka érzés. Ritka helyen kap el manapság.
Este a koliban alszunk. Cucc le, megbeszélés Pocsai Lacival a szobában, elfogy néhány sör, aztán irány a szalonnasütés. Némi vita bontakozik ki, legyen-e – lehet-e! – szalonnasütés, mert esett az eső, és eshet is. Robi dönt, lesz. …és lett.
Új arcok a tűz körül. Erdődi Karcsi a legnagyobb. Eszméletlen pali. Bár sohasem voltam Szefantoron, átérzem a hangulatát. Megérkezik Szélesi Sanyi is, majd kezdetét veszi az elő-Con.
Hajnal négykor, amikor lefeküdtem arra gondoltam, kezdetnek nem rossz.

Péntek, az első nap

Ildikó egy papírt nyom a kezembe, a lelkemre köti, el ne hagyjam. Időpontok, feladatok nevekre bontva. Köztük az enyém is. Lesz munkám aznap is. (Nem is én lennék, ha nem hagytam volna el még aznap! )
Visszamegyünk a cuccért a koliba. Karcsi keresi a pálinkát. Mondom, ásványvíz van. Megundorodik, és inkább sört iszik. (Akkor még nem sejtettük, milyen fontos szerepet fog játszani a víz a nap végén!) Beszélgetünk még, aztán elcsoszog, és harsány hangon fölkelti Szélesi Sanyit…

Beszélek Bolyki Tomival. Gratulálok neki az Abyss-es novellájához. Ő pedig nekem az Eric Mon-hoz.

Bajzafi Ferivel az Arcképcsarnok a téma. Meg az én hülyeségem…
Zolival átköltözünk még a szállásra, megebédelünk, és kezdetét veszi a Con. Lekéstük pár perccel a megnyitót.

Pörögnek a programok, szállingóznak az emberek. Megérkezik Tony. Világos öltöny, fehér, fodros ing, szalmakalap, esernyő. Mint egy Lehár operett bonvivánja, ahogy belép az ajtón. A tavalyi fejre tekert csillagos-sávos lobogó, és a katonai-zöld szerkó után ez igen nagy meglepetés. De az első pár szó után kiderül, ez csak álcázás. A régi Tony az, semmi kétség. A kezembe ad egy köteg Terrát. Kibulizta a nyomtatást. Eszméletlen hapsi!
Megérkezik Vankó Andris is. Semmi meglepetés. Az elegánsan fésült haj, a rövidgatya, a póló, és az a hamiskás mosoly ugyanaz. A fiatalságban legalább meg lehet bízni.
L. N. Peters viszont meglep. Nem ilyennek képzeltem. Mondjuk, ez az én bajom. …és akkor még nem is sejtettem, milyen meglepetés fog érni másnap ezen a téren!
Este tábortűz, szalonnasütés, új emberek. Az est fénypontján egy ásványvizes palack játssza a főszerepet, de erről legyen elég ennyi. Utána kissé fagyos a hangulat…
Hajnali kettő körül Pocsai Laci tesz egy vissza nem utasítható ajánlatot. A régi, főiskolás időket idézi a hangulat. Alszik a szint, mi ott szorongunk a szűk teakonyhában, kézzel törjük a kolbászt, és whiskey-vel öblítjük, közben röhögünk nagyokat. Sajnos, annál jobban bírtam, mint amire számoltam, kénytelen voltam hát Zolival elindulni a hotelba.
Hajnali négy órakor kerülünk ágyba. Gratulálok magamnak. Így kell nem kipihennie magát az embernek.

Szombat
Vasalt ing, nyakkendő. Mind a kettőt utálom, de megfogadtam, ha már égnem kell, akkor legalább elegánsan tegyem. (A farmer maradt. Azt juszt se adom!) Beindulnak a programok, megvárom, amíg felpörög a rendezvény, aztán kiülünk szembe a kávézóba. Jun, Benedek, már ott van, Pusztay Pistivel beszélgetnek. Régi ismerősként üdvözölnek bennünket, mi is őket. Benedek mindig kellemesen meglep. …és akkor az estét még csak nem is sejtettem.

Intermezzo: Megismerkedem Odo-val. Készültem rá, mert utalt már korábban a Solarián, hogy nagy meglepi szokott lenni, amikor szemtől-szemben is találkoznak vele az emberek, de absz. nem számítottam erre. Egyszerűen nem erre számítottam, na.

Megérkezik Szabó Sanyi, Botond és Sayed. Mosolyognak, főleg Sayed. Mondom én, mint ha ez az elmúlt egy év nem is létezett volna. Aztán sajnos mennem kell. Pedig de jó lett volna dumálni még! Be kell rendezni a termet. A Zsoldos-Díj – és a többi díj – átadása következik, és nekem konferálnom kell.
Naná, hogy az idén is elb@sztam.
Intermezzo: Megtudom, hogy Chello nem jön. Innen üzenem neki – a saját sorsomon okulva – jól tette.
Este nincs szalonnasütés, de van éjjelnappali, az éjjelnappaliban sör. …és Benedek tud gitározni, de énekelni még annál is jobban. Szélesi Sanyi is tud énekelni. Lovas Lajosnál a hajnali háromkor, érces férfihangokon felzendülő „Commandante Che Guevara” kiverte a biztosítékot, mint másnap megtudtuk.
Csodálatos éjszaka volt. A kelő nappal együtt feküdtem.

Vasárnap, a harmadik nap
Este hat körül kiraktam Zolit a hatvani buszállomáson, aztán jött az autópálya monoton egyhangúsága. Az járt a fejemben, hogy a Zsoldos megemlékezés, majd az interjúk a ZsP-Díjas szerzőkkel, milyen jól sikerült. Tényleg jó volt.
Aztán a Zsoldos-Díj értékelésére kitalált újszerű fórumon gondolkodtam. Odo leszúrt utána, hogy miért nem kérdeztem meg a zsűrit a novelláimról. Nem mondtam neki, de azért, mert nem akartam égni. Az írásbeli értékelést olvasva, jól éreztem. Azt hiszem, valamit elvesztettem az elmúlt egy évben. Talán nagyon meg akartam jelenni – ami sikerült is – de közben elfelejtettem, miért és hogyan kezdtem írni.
Ezen rágódtam, amikor fura hang riaszt. Hosszan gondolkodom, mi az, aztán rájövök. A leállósáv csíkja recézett, és felbőg a gumi, ahogy ráhajtok.
Az is eszembe jut, biztos azért, hogy ne aludjon el senki a volánnál.
Aztán arra, hogy én lehajtottam a sávról.
Aztán eszembe jut Trethon Juditék balesete, és az, hogy Ildikó mindenkire rákötötte, ha hazaér hívja őt, vagy írjon, mert mindenkiért aggódik a baleset óta.
Az első pihenőnél leállok. Remeg a kezem, amikor meggyújtom a cigarettát.

*

Nyíregyháza után az út már ismerős. Hamar Mátészalkára érek. A benzinkútnál megállok egy kávéra. A pultnál ugyanaz a kislány, aki csütörtök reggel. Most is legalább annyira fáradt, mint én.
Összemosolygunk.
Amikor végleg leállítom a motort, a kilométer számláló kerek 360 kilométert mutat.
*
Ki tudja, mire volt elég…